Nem akarsz eléggé - 10. fejezet

Brian

Két évvel később - 2011. december

Még mindig gondolok rá, még mindig látom magam előtt az arcát, ahogy elpirult, akárhányszor rá mosolyogtam. És még mindig fáj a szívem, meggyógyíthatatlanul.

Sandy mellett fekszem az ágyban. A telihold fénye bevilágítja a szobát, és sápadt sugaraival játszik az arcán. Már két éve együtt vagyunk. Újra. Nem tudom, hogy sajnos, vagy hogy szerencsére. Nélküle fogalmam sincs, hogy hogyan vészeltem volna át ezt az időszakot, hálásnak kéne lennem, mégis eszembe jut, hogy ő választotta el tőlem azt a személyt, akit még az életemnél is jobban szerettem.

Brittanyt kerestem, a bál után. Még vagy egy hónapig vártam rá, hogy jelentkezni fog. Még a házukat is felkerestem, de a szülei csak annyit mondtak, hogy Németországban tanul, és hogy még nem tudják, hogy mikor jön haza, de megadták az új címét.

A húgom az incidens után feldúlt volt. Annie sosem bírta a búcsúzást, főleg úgy, hogy Brittany egy szó nélkül tűnt el. Most láttam igazán, milyen fontos volt ő mindkettőnk életében. A nevét már nagyon rég nem emlegettem fel Annie, vagy bárki más társaságában. Idő közben leérettségiztem, írtam is Brittanynek, és küldtem neki tablóképet. Nem jött válasz. Sose jött válasz. Egy bocsánatkérő levélre sem. Pedig abból volt jó sok, elhihetitek. Megbántam mindent, átkozom a hülye eszemet, mert most már tudom, hogy már amikor megismerkedtünk, akkor szakítanom kellett volna Sandyvel. De most már úgyis mindegy. Brittany valószínű sose jön haza, és valami német pasival éli az életét. Biztos azzal a hang technikussal a bálról. Úgy tudom egy korban vannak, és Brit gyakran mesélt róla, hogy milyen jó barátok voltak mindig is.

Hiányzik. Iszonyatosan. Ha csak eszembe jut majd megveszek. De Sandy előtt nem mutathatok fájdalmat, mert tudom, hogy csak veszekedéshez vezetne, ha felemlegetném akármelyik részletét a történetnek. Inkább a közelgő karácsonyra koncentráltam. Még ajándékot kell vennem mindenkinek. Le vagyok maradva a nagybevásárlással.

Sandyval úgy döntöttünk, hogy mindent összeírunk, és elmegyünk az utolsó napokban.

22.-én mentünk el az egyik bevásárlóközpontba, ahol mindent lehet kapni. Éppen az atlaszokat és albumokat nézegette Sandy, amíg én inkább a regényeket. Találtam néhány érdekes könyvet zenekarokról mint a Guns n Roses és ismét előjöttek az emlékek, mert tudtam, hogy Brit mennyire odavan a rocklegendákért.

Épp az egyik ilyen könyvbe olvastam bele, amikor felnéztem mert láttam, hogy néhány méterrel előttem valaki megállt, és levett egy könyvet a polcról. A lány hosszú, derékig érő barna haja az arcába omlott, ahogy a könyvet vizsgálgatta – a Metallica történetét. Hosszasan nézegette, majd visszatette. Rám nézett, és az ereimben megfagyott a vér – Brittany állt előttem, ezerszer gyönyörűbben, mint az az emlékeimben élt.  Gyorsan sarkon fordult, és már el is tűnt a hatalmas polcok mögött. Ja, és Sandy is megérkezett végszóra.

- Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Szívem, valami baj van? – kérdezte aggodalmasan, és gyengéden megérintette az arcomat.

- Nem, dehogy, semmi baj. Remekül vagyok- hazudtam- Na, találtál valamit? – próbáltam terelni a témát.

- Jaj, igen! Nézd ezt a gyönyörű könyvet! – és már el is feledkezett a „szellemről”.

Még hosszasan ecsetelte, hogy mi van a könyvben, de én csak Brittanyre gondoltam. Ki gondolta volna, hogy pont itt találkozunk? Mert én nem. És ő sem. Láttam a meglepettséget az arcán. Vajon miért futott el ilyen gyorsan? Nagyon utálhat...

Reméltem, hogy még látni fogom Britet, vagy legalább valamelyik sorban megpillantom. Néha látni véltem a mostanra derékig érő haját elsuhanni egy-egy sor végén, de mire odaértem, már nem láttam semmi. Kezdek bedilizni. A vásárlást befejeztük, majd hazaautóztunk. Engem kimerített nagyon, de Sandy az elemében volt, ezért el kezdtük becsomagolni az ajándékokat. 'Hát jó', gondoltam, 'a kedvére teszek.'
A Karácsony csendesen telt, hol Sandynél, hol otthon. A megszokottnál is próbáltam több figyelmet fordítani rá, amit ő persze betudott valami női agyrémnek. Nekem mindegy, amíg nem jön rá, hogy újra Brittany jár az eszemben, akárhányszor együtt vagyunk. Akárhányszor ránézek, azt kívánom, bárcsak most Brittany lenne ott.

Így telt el december utolsó néhány napja, majd jött a január.