Nem akarsz eléggé - 11. fejezet 1. rész

Brittany

2011 December

Otthon, édes otthon. Újra Magyarországon. Isteni érzés az anyaföldre lépni. Magyar levegőt szívni, és egyszerűen magyarnak lenni, minden feltétel nélkül. Még sosem örültem ennyire a falum egyszerűségének, az otthon melegének. Már több mint két év telt el azóta, hogy konok fejjel elmenekültem itthonról Németországba. Jó sorom volt, szó sincs róla, hogy baj lett volna vele.

De itthon mégis csak más. Ide kötnek az emlékek. Tizenöt éves fejjel eltűntem, most tizenhéttel visszajöttem. Hiányzott az én kis országom. Ez az én világom, akármennyi barátra is tettem szert külföldön.

Ide köt minden.

Még akkor is, ha ő, akinek a nevére gondolni sem merek, itt törte a szívemet ezer apró kis darabkára. Valamennyire sikerült őt elfeledni. Valamennyire, de nem egészen.

Németországban nem volt senkim. Nem mintha nem kellettem volna senkinek, de én minden randin csak azt láttam a fiúkban, hogy mi az, ami hiányzik belőlük, mi az ami Benne megvolt. És soha senki nem volt elég jó. Mert senki nem volt Ő. Nem is lehetett.

Jöttek tőle a levelek. Rengeteg. Meg is lepődtem. El is olvastam mindet, de válaszolni nem tudtam rájuk, túl gyenge voltam hozzá. Csak önsanyargatás volt az, ha rá gondoltam, mégis napi szinten megtörtént. Arról sem volt fogalmam, hogy hogyan fogok a szemébe nézni, ha újra itthon leszek.

A levelekből megtudtam, hogy mennyire megviselte a „szakításunk”. Azt hittem, csak én törtem össze. Ő talán még jobban mint én, de ő erős volt, velem ellentétben. Sandyvel újra összejött, és ő segített neki újra felállni. Én viszont csak bolyongtam a nagyvilágban. Senki nem léphetett az ő helyébe.

Karácsonyra a családom nagy ünnepséget rendezett, mivel már két éve nem láttak, csak fényképeken, meg az interneten keresztül.

Apukámmal el is mentünk vásárolni az egyik bevásárlóközpontba. Régi szokásomhoz hívem rögtön megtámadtam a könyv részleget. A könyvek mindig vigaszt nyújtottak. Találtam is egy kedvemre való könyvet a Metallica történetéről. Olvasgattam a hátulját, majd az a fura érzésem támadt, hogy valaki néz, így hát visszaraktam a könyvet, majd felnéztem, és majdnem összeroppantam az érzések súlya alatt, amik elöntöttek.

Brian nézett rám vissza a bevásárló kocsi mellől. Nem tudtam mióta nézett, vagy hogy először felismert-e.

Annyit tudtam, hogy el kell tűnnöm. Gyorsan. Sarkon fordultam, és már ott sem voltam. Biztos nagyon utál. Csak ez járt a fejemben.

A vásárlás során gondosan ügyeltem arra, hogy apuval ne menjünk azokba a sorokba, ahol ők vannak, bár biztos voltam benne, hogy egy-kétszer meglátott.

Mikor hazaértünk visszavonultam a szobámba, és a karácsony így telt. Amíg vendégek voltak, mosolyogva meséltem az élményeimről, de amint visszatérhettem kuckóm mélyére, elöntöttek a régi érzések, és csak sírtam, vagy sóvárogtam az elvesztegetett idő után.

Tudtam most már, hogy nem lett volna szabad elmennem, és hogy azon az éjjel nem szabadott volna úgy elrohannom. Idiótának éreztem magam. Egy óriási idiótának. Életem szerelmét hagytam, hogy elfeledjen, szépen, lassan.

Remélem, továbblépett, és nem fog utánam kutatni, és ha találkozunk majd úgy teszünk, mintha soha nem fűztek volna minket gyengéd szálak egymáshoz.

Egy újabb veszekedést kettőnk között már nem tudnék elviselni.

Úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza Németországba. Találtam egy számomra megfelelő iskolát Ausztriában, körülbelül fél órányi útra vonattal, és mostantól oda fogok járni. Egyszerűbb lesz ez így a családomnak.