2008. Október
Végül csak összehoztam, hogy egyik reggel pont akkor értem oda az állomásra,
amikor Ő, álmaim netovábbja, hozta a húgát és az unokatestvérüket, két kis
elsőst(felső tagozat), akikkel ráadásul még nagyon jóba is lettem az utóbbi egy hónapban.
Utólag belegondolva Annie nagyon is hasonlított rá karcsú alakjával, a karakteres, de szimmetrikus arcával, és barna hajával. Ha megtehettem volna, fejbe vágtam volna magam,
hogy ezt eddig nem vettem észre. Dalia, az unokatestvérük viszont teljesen más volt, nem olyan cérnavékony,
mint Annie, haja inkább mahagóni, nem gesztenyebarna.
Most, hogy tisztában voltam a tényekkel, minden bátorságomat
összeszedve a suliban megkérdeztem Anniet:
- Szia Annie. Öhm… hát én igazából azt szeretném kérdezni,
hogy nem tudod-e véletlenül, hogy ki az a fiú, aki gyakran az állomáson van
délutánonként, amikor jövünk a vonattal? – Istenem, végre kimondtam... Jobban leizzadtam, mint egy kemény tesióra után.
- Szia Brittany! De, természetesen tudom, ez hülye kérdés.. Ő a bátyám, Brian.
Miért kérdezed? – jaj, ne, gondolhattam volna, hogy nem hagyja annyiban. De
most, hogy legalább tudtam a nevét, egy kicsivel előbbre jutottam.
- Hát, hm, tudod… egész jó pasi – feleltem elpirulva.
Annie, mint akit ez egyáltalán nem lep meg elmosolyodott, majd így felelt:
- Jaj, ne kezd már te is. Mindenki ezt mondja. De sajna ő már foglalt, ez van.
Az első gondolatom az volt, hogy „EZ MOST NEM LEHET KOMOLY.
UGYE CSAK VICCELSZ?” De láttam, hogy nem viccel, sőt, halálosan komolyan
gondolja. Próbáltam tárgyilagos maradni és nem mutatni érzelmeket.
- Ja, oké. Azért köszi! – még egy halvány mosolyt is
erőltettem elgyötört arcomra, nehogy azt higgye, hogy beleéltem magam az
egészbe.
- Nincs mit. De tudod a csaj nem nagy szám. Még csak nem is szép, tök átlagos. Nem valami kedves... Persze a bátyámnak elcsavarta a
fejét. Mostanában alig jár haza, parancsolgat, pedig amúgy mindig isteni jó fej
volt. Bezzeg ha veled járna… kedves vagy, kreatív, szép és veled én is
jól kijövök legalább, nem, mint ezzel a hárpiával- bökte ki Annie, szinte
undorodva, amikor 'A Lányról” beszélt.
Szavai meglepetésként értek, szólni is alig tudtam. Én szép, meg kedves?
- Ebből körülbelül a kreatív igaz, Annie – mondtam még
mindig meglepődve.
- Most viccelsz? Te tényleg nem látod magad reálisan. Minden
igaz, amit mondtam!
- Ha te mondod – szóltam még mindig hitetlenkedve, de nem
akartam ilyesmin vitatkozni, inkább ráhagytam.
A délutánt a legjobb barátnőmnél, Rileynál töltöttem és őt
fárasztottam a szerelmes álmodozásommal, hiszen ő az egyetlen, aki mindig
megért, és támogat.
-… szóval Riley, azt hiszem, ez a srác olyan, akit tudnék
szeretni. Megértene. Érzem. Már maga a megjelenése is egyfajta áramütésként
hatott rám! Akárhányszor rá gondolok, mi lenne, ha összejönnénk… Jönnek a
pillangók a hasamban, elkezdek szédülni, és az egész világ olyan gyönyörű lesz.
Remélem érted, hogy mire gondolok, ugye?
- Azt próbálod a te túldramatizált módodon elmagyarázni,
hogy talán ő lehetne Az Igazi? – nevetett Riley.
- Lényegében, igen ezt – mosolyodtam el – ne nézz hülyének,
de azt hiszem, szerelmes vagyok!
Kicsit aggódva, de megértően nézett rám:
- Nem foglak hülyének nézni, hiszen a legjobb barátnőm vagy.
De kérlek, vigyázz magadra, nehogy úgy járj, mint legutóbb! – figyelmeztetett.
- Nem fogok, hiszen barátnője van. Ez a rajongás
mindenképpen egyoldalú, szóval valószínűleg nem lesz semmi olyan, mint
legutóbb.
- Majd meglátjuk – vetette oda Riley.
Tudom, hogy félt, és teljesen jogos az aggodalma. Legutóbb is
figyelmeztetett, de a szerelem vak. Én semmibe vettem a figyelmeztetéseit,
ezért bolondot csináltam magamból. Sajnos ez van, nincs szerencsém a
szerelemben...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés