2008. Szeptember
Kedves Olvasó! A nevem Brittany. Jelenleg 15 éves vagyok, festett haj (kedv kérdése a szín), átlagos testalkat, barnászöld szemek...
Álmodozó vagyok. És néha céltalanul bolyongok a világban. Sok hibát követek el - de könyörgöm, tinédzser vagyok, ez a korommal jár.
Minden nap vonattal járok iskolába és eddig mindig úgy
mentem haza, hogy jó pasit én valószínűleg errefelé nem fogok látni. Magyarul,
mondjuk ki, az állomás nem volt egy vadászterep... Igazából állomás se, inkább csak egy megálló.
De ez a nap más volt, jó érzés fogott el. Ahogy a vonatom begördült az 'állomásra' és én végre hazatámolyoghattam volna a körülbelül 100 méterre lévő
kis otthonomba, valamin, jobban mondva valakin megakadt a tekintetem. Most már az
állomás is alkalmas terepnek számított a pasizáshoz, mert ott állt Ő. A srác,
akinek tengerkék szemeitől a térdeim elgyengültek, gesztenyebarna haja pedig,
mint egy szörfösnek, körbeölelte az arcát. Várt valakit. De vajon kit? A
kíváncsiság szinte megölt. Ki kellett derítenem! Barátnőt? Testvért?
Amíg vártuk, hogy kinyíljanak a vonat ajtajai, én már támadásba is lendültem, és kérdőre vontam a mellettem álldogáló lányt.
- Tina, figyu, nem tudod véletlenül, hogy ki ez a srác? Öö..
hát izé.. fontos lenne – mondtam enyhén elpirulva, miközben leszálltunk a
vonatról.
- Hát sajnálom, de nem, nem tudom, hogy ki lehet ő... de nem néz ki rosszul, szóval megértem, hogy miért érdeklődsz. Miért
nem kérdezed meg valamelyik elsőst? Hátha valamelyik csaj bátyja.– vetette oda Tina.
- Ez nem is rossz ötlet, de ahogy belegondolok, megnézem
majd az egyik közösségi oldalon (iwiw meg myvip volt még a menő Magyarországon -szerzői infó). - de a barátnőm ezt már valószínűleg nem hallotta, mivel amíg én gondolkodtam, ő már elviharzott a legközelebbi buszmegálló irányába.
Mire a peron végére értem, már majdnem a srác előtt jártam éreztem, ahogy egyre jobban izgulok: A félelem úrrá lett rajtam. Alig mertem ránézni, és valószínűleg iszonyúan elpirultam, le is hajtottam a
fejemet, és megsemmisülve indultam volna haza, ha a kíváncsiság nem lett volna nagyobb úr. A szemem sarkából azért láttam, hogy nézett, majd
amikor már kicsit messzebb értem, a vállam felett még azért hátrapillantottam.
Ő még mindig nézett, így hát lányos zavaromban gyorsan el is fordultam.
Aznap mosolyogva sétáltam hazáig. Megpróbáltam felidézni az arcát, a szemeit...Őt. Majd magamba erőltetni pár falatot, de a tettvágy nagyobb volt, így hát neki is álltam a kutatásnak. Természetesen nem okoztam magamnak csalódást, mert az egész sikertelen volt, így hát feladtam.
Így telt el szeptember, minden délután vártam a titokzatos srácot, hátha felbukkan az állomáson, de hiába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése