Nem akarsz eléggé - 13. fejezet

Brittany

Brian. Brian. Brian. Csak ő jár az eszemben a buli óta...
Valahol egyszer azt hallottam, hogy van az ember életében egy ember, akit soha nem tud elfelejteni. Nekem ő az. Több száz kilométer, és egy másik ország se változtatott ezen. Se az évek. Se a tény, hogy barátnője van. Csak rá tudok gondolni. Szinte belülről öl meg ez az érzés, hogy már nem beszélünk. Hogy nem nevetünk együtt. Hogy nem okoskodik nekem, és nem linkel be kismillió számot. Hiányzik...

Le kell foglalnom magam valamivel, ez így nem mehet tovább. Nem lehetek gyenge, most nem!
De mit csináljak ma? Az állandó Facebookozás (oh igen, durva, a történet elején még iwiw van...oh crap. előző évezred - ez írói megjegyzés volt. danke danke. ) nem megoldás semmire...
Bámultam ki a fejemből, és néztem a rengeteg chatpartneremet... Senki nem ír, én nem írok senkire. Jó ez így.
Áh, a fenébe is kit akarok átverni, dehogy jó ez így. Végre itthon vagyok, történjen már valami.
Melankolikus zenéket hallgatok egyfolytában...
http://youtu.be/qwfX6uSYVI0 (tényleg ez szól, miközben írom ezt a fejezetet - írói megjegyzés)
Ennek se lesz jó vége. Újra szomorúságba, és frusztráltságba taszítom magam?!

Éppen ilyen gondolatokkal volt tele a fejem, amikor felugrott egy kis chatablak a képernyőm alján. Annie?
Édes Istenem. Ő is egyike azoknak akiktől nem búcsúztam el... Vajon milyen lesz vele újra beszélni?

Annie: Szia Brittany. Ezer éve nem beszéltünk.
oh-oh. semmi smiley. ez általában nem jelent jót....
Brittany: Szia :) Hát igen... Nem voltam...
törlés. ezt így nem küldhetem el...
              Szia :) igen, tényleg nagyon régóta nem beszéltünk...
Badumm Brittany. Ügyes húzás. Egy idióta vagy.
Annie: Nem is szóltál, hogy hazajössz. Bár... Ez nem meglepő, hiszen arról se szóltál, hogy elmész... :(
Telitalálat. Ért hozzá a kiscsaj, hogy hogyan érezzem magam pocsékul... Nesze nektek szomorú számok...
Brittany: Nézd, Annie. Az egy gyors döntés volt. És nem a legokosabb... Senkinek nem szóltam... Utálok búcsúzkodni... De minden 'helló' egy 'Viszlát'tal végződik... Gondolom ezt neked sem kell elmagyarázni...
.... síri csend. Várom a választ...
Annie: Sok bepótolni valónk van. Átjössz beszélgetni? Meg mondjuk megnézni egy filmet? Te választasz...
wow. Erre nem számítottam, de egye fene. Úgyis unatkoztam.
Brittany: Fél órán belül nálatok leszek. Az megfelel?
Annie: Tökéletes :)

Az autóban ülve eszméltem rá, hogy éppen Brian háza felé vettem az irányt. Mivel hát testvérek. Jézusom irgalmazz... Brian háza. Brian háza.
Legalább öt percig dekkoltam az autóban a házuk előtt, mire végre rávettem magam, hogy bemenjek. Annie úgy megszorongatott a nappaliban, mint amikor az ember egymagában sír, és csak a plüssállatát tudja magához ölelni. Na ebbe az ölelésbe majdnem megfulladtam...
Brian sehol. Azt hiszem tiszta a terep. Nem mertem felhozni a témát... Csak ültünk egymás mellett, megállás nélkül beszélgettünk, és néztük a filmet. Ja meg tömtük magunkba a chipset.
Annie mégsem neheztelt rám, mint hittem, sőt. Nagyon hiányoztam neki, és azt hitte, már sohasem jövök vissza.
A 'Dear John't néztük... Mégsem én választottam filmet.... A fenébe. Ha rajtam múlt volna, nem ezt néztük volna... Csak egymagamban szeretek sírni... (ez tényleg így van - írói megjegyzés)

Már éppen az elalvás határán voltam, mivel nem kötnek le a szerelmes-csöpögős filmek, (csak ha egyedül vagyok... órákig bőgök rajtuk :$ - B. voltam) amikor egy túlságosan is ismerős hangot hallottam... Brian az? Hirtelen felültem ezzel magamra borítva egy fél zacskó chipset, és vártam.
Annie furcsállva nézett rám... Brittany már megint hülyét csinálsz magadból.
- Miért ültél fel? Olyan jó volt nézni, hogy mindjárt elalszol... Már terveztem, hogy milyen képeket csinálok rólad, olyan esetre, ha meg kéne fenyegetni valamivel - nevetett Annie.
Zavartan néztem rá. Erre most mit mondjak? A bátyád miatt ülök tűkön édes kincsem. A bátyád miatt!!!!
- Jaj nem tudom, úgy éreztem, mintha valami mászna a lábamon... De úgy látszik, tévedtem.

Annie szobájának ajtajában egy magas alak állt. Annie felvette az egyik díszpárnát, és nekidobta.
- Chris, tűnés. Megmondtam, hogy kopogj, mielőtt bejössz. Amúgy is, nem látod, hogy zavarsz?
- Pofa be, hugi. Inkább mutass be a feltűnően csinos barátnődnek!
Brian fiatalabb, és magasabb (talán még helyesebb is - írói megjegyzés ;) ) kiadása állt az ajtóban... Wow. Amikor Chrisről utoljára hallottam, még a kisfiú kategóriába tartozott...
- Brit, ő itt Chris, a nagyképű bátyám... Chris, ő itt Brittany. Nem rég jött haza Németországból.
- Oh, wow, Németország? Du sprechen Deutsch? (wáhháhá. ez minimum egy lájk a rossz németért - B.)
Na jó... Ez sértő, és vicces egyben. Ráadásul nagyon nyomul... Huh, de csibészes mosolya van a srácnak. A fenébe. Jaj de cuki...
- Igen, beszélek németül... Csak jobban mint te... - mosolyogtam.
- Többször is átjöhetnél. Ritkán jönnek jó csajok Anniehez. Mindig csak az ovis barátnői... Unalmas, hogy...
Ekkor Brian lépett a szobába.
- Mi unalmas?




Édes drága, és überimádott olvasóim! Remélem meg vagytok velem elégedve, most nagyon kitettem magamért. Ez a fejezet negyed óra szüleménye, nagyon be voltam most indulva, tele vagyok energiával!
Nagyon izgulok, hogy tetszik-e nektek, amerre halad a történet...
El kell, hogy mondjam, hogy ez most újabb fordulatot vesz, és egy újabb mozzanatot ismerhettek meg az életemből is.

Maradjatok hű olvasóim, én meg maradok a ti meglepetésekkel teli írótok.
Szórjátok szét a híremet. Csak a jót! :) Néhány plusz olvasónak örülnék. Really. Nagyon really. Like. Really.

Szóval.

PeaceAndLove <3

B.