Prológus
Az ágyán feküdt. Utálta a szobáját. Nem is kicsit.
Körülnézett. Régi szekrények, amik még úgy maradtak rá a szüleitől. Tele könyvekkel, amiket nem ő vett. Nem is akarta, hogy a szobájában legyenek.
Tekintete a falakra tévedt. Undorodott a színtől. Eperpiros akart lenni valamikor. Mára már csak enyhe lazac színű, és foltos is ráadásul. Kirázta a hideg. A plafonon egy nagy sárga csillag volt a lámpa körül - ez hirdette az elmúlt gyerekkort.
Elgondolkozott azon, hogy mi sült el olyan balul az elmúlt 18 évben. Elfelejtett barátságok, veszekedések, ami felett szemet hunyt... Fiúk, akik kihasználták. Fiúk, akiket kihasznált...
Felsóhajtott - majd kinézett az ablakon. Hulló falevelek. Ősz. November. Elmúlás.
Mintha a természet is azt akarná súgni, hogy valami elmúlt. Valami rossz. Végre a háta mögött hagyhatja. A bukóra nyitott ablakon enyhe szellő fújt be. A változás szele. Érezte, minden porcikájában - szinte beleremegett.
Elfordult az ágyon, majd felállt, hogy becsukja az ablakot. A függönyt is utálta. Minden olyan rideg volt, olyan idegen. Semmi sem tartozott hozzá. Megállt az óriási tükre előtt, amit a keresztapjától kapott. Egy kb 170 cm magas lány nézett vissza rá. Hosszú, barna haj, ombré szőke festéssel, amit ő maga csinált házilag... Már fodrászhoz sem járt szívesen, mindig többet vágtak a hajából, mint ő azt szerette volna. Nézte a teste vonalát. Nem tartotta magát se kövérnek, se rondának - olyan pont jó arányban volt minden rajta szerinte. De szeme alatt mégis karikák, a bőre fakó és az egész lényéből áradt a fáradtság.
Még nézegette volna magát egy darabig, ha nem csörrent volna meg a mobilja.
Rebeka hívta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése