Oh, Love! - 1. fejezet "A koncert"

*egy hónappal korábban*

Ahhoz képest, hogy már október volt, az éjjelek még nem voltak túlzottan hűvösek. Sőt.
Persze ki gondolt akkor még arra, hogy pont aznap, mikor Győrbe akartak koncertre menni, elromlik az idő. Nem is kicsit.
Ahogy felszálltak a vonatra, elkezdtek beszélgetni. Már egy ideje nem látták egymást. Nagy kontraszt volt a két lány között - bárki láthatta. És milyen jól látta: Tényleg teljesen mások voltak. Annyira különböztek, hogy azt már nem lehet fokozni.
- Rebeka, olyan rég nem találkoztunk... de örülök, hogy eljössz velem Supernem koncertre. Jézusom. Már alig várom!!
Lilla alig tudta leplezni azt, hogy mennyire izgult. Volt már nagyobb koncerteken, többek között Pitbull és Sean Paul koncerten Bécsben, de azért egy klubkoncert... az mégis, olyan intim, nem a nagy tömeg a hatalmas sportcsarnokokban. Csak egy egyszerű egyetemi klub, és a nép.
- Persze, hogy eljövök veled, hiszen tudod, mennyire imádom Papp Szabit. A gitárosról meg ne is beszéljünk - áradozott. Persze, mindig csak a gitárosok...
Csornán járt a vonat, amikor megcsörrent Rebeka telefonja.
- Uuuuh ez a Peti - a szemei csak úgy csillogtak.
- Öhm. Oké? - mondta Lilla értetlenül.
Rebeka felvette a telefont, és az út maradék kb. negyed óráját végigdumálta. Lilla közben mosolygott a párbeszéd azon részén, amit ő is hallott, majd egy pontnál elővette mp3 lejátszóját, és inkább zenét hallgatott. Búsan bámult ki a tájra, amit már oly sokszor látott, de még mindig volt nap, amikor felfedezni vélt valami újat. Gondolatai gyorsan cikáztak, előjött az önvád, a kétségbeesés és a frusztráltság, majd újra azon kapta magát, hogy agya azon dolgozik, hogy ésszerű magyarázatot találjon arra, hogy ő miért nem talál senkit. Gyomra összeszorult és bár próbálta elfojtani ezeket a gondolatokat, valahogy azok mégis győztek és csak húzták őt egyre mélyebbre. Mikor már azon a ponton volt, hogy hazamegy a következő vonattal, mihelyst Győrbe érnek, Rebeka végre letette a telefont, és óvatosan megbökte Lilla kezét.
Mint amikor bungee jumpingolsz, és visszaugrik a kötél, úgy jött vissza Lilla a valóságba.
- Olyan édes! - kezdte Rebeka.
Lilla, bár nehezen, de mosolyt erőltetett az arcára, és kérdezte:
- Igen? Na, ennek nagyon örülök - igyekezett, viszont nem teljesen gondolta komolyan. Nagyon szerette Rebekát, de barátságukat egyszer már szétzúzta egy fiú. Nem akarta, hogy újra ez történjen.
- Én is! Szerintem jövő héten találkozunk. Azt mondta, hogy majd várni fog a sulinál.
- Ohha. Aztán nehogy lemaradjak ám mindenről - ütötte játékosan oldalba Lilla Rebekát - mert különben bajok lesznek.
Mind a ketten nevetésben törtek ki, majd ez lassan elhalkult és újra csak ültek egymás mellett. Ez egy ilyen barátság volt. Ha Lilla nem beszélt, senki nem beszélt. Rebekából csak néha lehetett kihúzni egy "igen"-t vagy egy "nem tudom"-ot, de különben nem volt bőbeszédű, ami az igazat megvallva, zavarta Lillát. Akármennyire is szerette ezt a barátságot, elgondolkozott rajta, hogy valóban ő akarja-e fenntartani az egészet, önerőből. Akárhogyan is nézzük, ez szinte lehetetlen, és kész öngyilkosság.
Győrben végigmentek az állomáson, majd elindultak a sétálóutca felé.
- Tudod, mivel még van majdnem két óránk a koncertig, elmehetnénk a Frei Caféba. Annyit hallottam már róla, de még sohasem voltam ott.
- Felőlem - mondta Rebeka - tudod, hogy merre kell menni?
- Persze, gyere!
Útközben Lilla beszélt, szokás szerint, és csak Rebeka reakcióit nézte, mivel választ nem nagyon kapott. Az az érzése támadt - ismeretségük alatt nem először - hogy Rebeka lenézi. Túl naivnak tartja. Gyerekesnek. Olyan érzése támadt, mintha Rebeka nem úgy kezelné őt, mintha egy "szinten" lennének. Hanem ő, Lilla, valahol lejjebb van a ranglétrán. Pedig tudta, hogy ez nem így van. Csak azért, mert neki nem volt a suliban biológiája meg kémiája - két tantárgy, amit Rebeka imádott - még nem jelentette azt, hogy hülye. Vagy a tény, hogy Lilla nem volt olyan nyitott, mint ahogy azt Rebeka elképzelte magának, sem lehetett volna hátráltató ok. Minden ember más, ettől szép az élet. Ha Lilla úgy érzi jól magát, hogy csak a barátaival nagyon közvetlen és nyitott, akkor így kell őt elfogadni, nincs mese.
Beültek a kávézóba. Kint az idő már kezdett egyre hűvösebb lenni, így már várták a forró kávét.
Talán a kávé, talán a hely hangulata miatt mégis többet beszélgettek a megszokottnál - vagyis nem CSAK Lilla beszélt, hanem Rebeka is jobban belevonta magát a beszélgetésbe.
Tisztában voltak vele, hogy a koncerteknél kivétel nélkül mindig késés van a kezdésnél, így hát amikor a Széchenyi téren 8-at ütött az óra, elindultak a Bridge (egyetemi klub Győrben) felé.
Lilla annyira nem volt kíváncsi az előzenekarokra, viszont kint a parkban meg már fázott, így úgy döntöttek, hogy bemennek, lesz ami lesz.
A bejáratnál nem volt nagy sor, kifizették a belépőt, leadták a kabátjaikat és bementek. Már sok fiatal volt bent, de többre számítottak. Lilla körbenézett. A modern "művészet" keveredett a régi, még a kommunista időkből származó építészettel... de meg kellett állapítania, hogy nem rossz hely. Ahogy ott álltak, egyszer csak kinyitották a két szárnyú ajtót, ami egy nagyobb terembe vezetett.
Fél 9 volt.
- Bemenjünk?
- Aha, miért ne - mondta Rebeka.
Megálltak a színpad előtt, ami viszonylag nagy volt, ahhoz képest, amilyennek előtte képzelték. A hangszerek már mind a színpadon, hátul mozgolódás, ahogy a roadok még pakolgattak.
A falakon körülbelül derékmagasságig sötét ébenfa berakás, fa parketta, tiszta 80as évek. Lillát a szülőfaluja kultúr-házára emlékeztette.
Előttük már jó páran bementek, néhányan a fal mellett álldogáltak, viszont akik már jobban fel voltak oldódva, ők már a színpad előtt álltak sörrel a kezükben és alig várták, hogy a "Plastic Bitch" színpadra lépjen. Se Lilla, se Rebeka nem hallott még soha erről a zenekarról, valahol a lelkük mélyén meg is kérdőjelezték, hogy egyáltalán jól tették-e, hogy megnézik az előzenekarokat.
A "Plastic Bitch" nem hagyott mély nyomot bennük, azt leszámítva, hogy az énekes végig úgy izzadt, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel, pedig amúgy nem tartották rossz pasinak. A zenéjük egész jó volt, de a lányok már türelmetlenül várták a Supernemet. Persze még várhattak, hiszen közben még volt még egy előzenekar, a "Fish!".
- Kimegyünk a mosdóba? Úgyis még a színpadon rendezkednek.
- Aha, oké, menjünk.
Lilla utat tört maguknak a tömegben. Milyen szerencse, hogy ilyen zenekarok koncertjén több a srác mint a lány, így nem volt nagy sor a lány wcben. Lilla pont kezet mosott, amikor a megállt mellette egy lány, akinek vörösbor színű nadrágja volt. Egy nagyon közvetlen barátnőjétől tanulta, hogy a lányokkal úgy a legkönnyebb barátkozni, ha megdicsérsz rajtuk valamit.
- Imádom a nadrágot színét! - mondta végül - és még komolyan is gondolta.
- Jaj kösziiiiii - válaszolt a lány, aki látszólag már túl volt pár pohár... akármin - ti is a "Fish!" miatt jöttetek?
- Nem, igazából nem ismerjük - nézett Lilla kérdően Rebekára - milyen zenét játszanak?
- Fuuuuu nagyon jót. Majd meghalljátok, tetszeni fog!
- Magyarul énekelnek, vagy angolul?
- Magyaruuul leginkább. De hallgassátok meeeeg! Most megyek, szerzek magamnak egy jóóó helyet elől!
Azzal eltűnt a szemük elől, és nem is látták többet.
- Visszamenjünk? - kérdezte Lilla.
- Menjünk, a csaj szerint jó lesz. Hogy kezdtél amúgy beszélgetni vele?
- Megmondtam neki, hogy tetszik a nadrágja színe. Ez mindig beválik.
- Hmm - hümmögte Rebeka.
Lillát zavarta ez a csend. Mikor beszélgetnek végre, mint a normális barátnők?
A "Fish!"t fergetegesnek találták, pont ahogy a csaj mondta nekik a koncert előtt. Kicsit hatásvadász-zene, de ezt a zenekar is vallja magáról, akkor meg mi baj lehet? A szöveg vicces, rímel és ők tényleg jó hangulatot csinálnak a fellépéseik alatt. Rebeka még a gitáros pengetőjét is megszerezte.
Most, hogy minden koncertező teljes mértékben fel volt pörögve, a lányok alig várták, hogy jöjjön a "Supernem". A "Fish!" után sikerült bepréselniük magukat az első sorba egy-pár fura ember mellé, akik egész végig arról beszéltek, hogy ők body-surfölni akarnak...
Ez volt a lányok első "Supernem" koncertje, de megfogadták, hogy ha a közelükben lesz újra, ők tuti ott lesznek. Hihetetlen hangulat volt, és ők ezt újra át akarták élni. Újra meg újra. 

Oh, Love! - Prológus

Prológus

Az ágyán feküdt. Utálta a szobáját. Nem is kicsit.
Körülnézett. Régi szekrények, amik még úgy maradtak rá a szüleitől. Tele könyvekkel, amiket nem ő vett. Nem is akarta, hogy a szobájában legyenek.
Tekintete a falakra tévedt. Undorodott a színtől. Eperpiros akart lenni valamikor. Mára már csak enyhe lazac színű, és foltos is ráadásul. Kirázta a hideg. A plafonon egy nagy sárga csillag volt a lámpa körül - ez hirdette az elmúlt gyerekkort.
Elgondolkozott azon, hogy mi sült el olyan balul az elmúlt 18 évben. Elfelejtett barátságok, veszekedések, ami felett szemet hunyt... Fiúk, akik kihasználták. Fiúk, akiket kihasznált...
Felsóhajtott - majd kinézett az ablakon. Hulló falevelek. Ősz. November. Elmúlás.
Mintha a természet is azt akarná súgni, hogy valami elmúlt. Valami rossz. Végre a háta mögött hagyhatja. A bukóra nyitott ablakon enyhe szellő fújt be. A változás szele. Érezte, minden porcikájában - szinte beleremegett.
Elfordult az ágyon, majd felállt, hogy becsukja az ablakot. A függönyt is utálta. Minden olyan rideg volt, olyan idegen. Semmi sem tartozott hozzá. Megállt az óriási tükre előtt, amit a keresztapjától kapott. Egy kb 170 cm magas lány nézett vissza rá. Hosszú, barna haj, ombré szőke festéssel, amit ő maga csinált házilag... Már fodrászhoz sem járt szívesen, mindig többet vágtak a hajából, mint ő azt szerette volna. Nézte a teste vonalát. Nem tartotta magát se kövérnek, se rondának - olyan pont jó arányban volt minden rajta szerinte. De szeme alatt mégis karikák, a bőre fakó és az egész lényéből áradt a fáradtság.
Még nézegette volna magát egy darabig, ha nem csörrent volna meg a mobilja.
Rebeka hívta.

Oh, Love! - szereplők

Sziasztok!
Ahogy ígértem, egy új történettel jelentkezem :)
Remélem, hogy tetszeni fog, és sokan figyelemmel fogjátok kísérni a történéseket.
Szeretném bemutatni a szereplőket:
(a képek csak azért vannak, hogy kb el tudjátok képzelni, hogy én milyennek képzelem el őket)

(eredeti kép: Debby Ryan)

Lilla
19 éves
kb 170 cm magas, normál testalkatú
tanuló, Sopronban lakik
hihetetlenül nagy álmodozó, imádja a zenét
nyáron külföldre készül
kedvenc időtöltése a klubkoncertekre járás
imád olvasni
az álmodozása miatt kissé naiv(nak tűnhet)

(edereti kép: Jennifer Missoni)

Bobó
(eredeti nevén Rebeka)
21 éves
kb 180 cm magas, vékony
Pesten lakik & dolgozik
imádja a rockot, bár senki nem nézné ki belőle
nem szereti Pestet
nyáron haza szeretne költözni
nagyon kedves, és meg akarja védeni Lillát a csalódásoktól












Réka

(eredeti kép: Selena Gomez)

18 éves
kb 156 cm magas, normál testalkatú
Sopronban lakik, Fertődön tanul
elektronikus zenét szereti
van egy batár nagy kutyája :D
Lilla egyik legrégebbi barátja
kedves, de rohadt őszinte

(eredeti kép: Ginnifer Goodwin)

Rebeka
19 éves
kb 175 cm magas, normál testalkatú
Sopronban lakik&tanul(t)
ősztől a BME-re készül
mindennél és mindenkinél jobban imádja a barátját














Lola 
20

(eredeti kép: Cassadee Pope)

Lilla nem sokat tud róla, csak
annyit, hogy kölcsönösen utálják egymást
nagy Carbovaris fan, és személyesen ismeri
a tagokat, mivel Pesten dolgozik
az egyik szórakozóhelyen











Ádám
20

(eredeti kép: Ryan Follesé, a Hot Chelle Rae énekese

Lilla legjobb barátja
kb 5 éves koruk óta ismerik egymást
off-on találkoztak tini korukban (barátilag)
Németországban lakik
egy kis hipster, de soha nem vallaná be
tehetséges fotós és zenész (ének, gitár, dob, zongora)














Cinó

(forrás: tumblr.com)

(eredeti nevén Jácint)
22, dologozik
kb 190 cm magas
Bobó barátja már lassan fél éve
Sopronban lakik, és csak
nagy ritkán találkoznak Bobóval
gitározik egy rockzenekarban












D

(eredeti kép: Hunter Parrish)

20
kb178 cm
Sopronban lakik
keveset tudni róla, de vicces és jó fej
egy soproni rockbanda énekese
Lillának nagyon bejön a stílusa
















Carbovaris
4 pesti fiú
2013ban VIVA Comet jelöltek
koncertzenekar
indie pop-rock zenét játszanak
Lilla 2012 november óta rajongója a zenekarnak, de főleg az énekesnek

                                                                                                                                             


Ők lennének egyenlőre a szereplők, akiket majd vagy szeretni, vagy nagyon utálni fogtok :)

A prológus is hamarosan fent lesz.
Stay tuned.

Bejelentés

Sziasztok!

Ennyi kihagyás után, úgy döntöttem, hogy nincs értelme folytatnom a történetet, mivel
1. nincs motiváció, ami hajtana
2. nem tetszik... :D
Ez viccesnek tűnhet, de ezt a történetet egészen pontosan 2008 őszén kezdtem el írni, és hát valljuk be, azóta eltelt egy "kis" idő. Én is sokat változtam, sokszor voltam boldog, még annál is többször szomorú.
Formált, és megedzett az élet - így hát már nem érzem azt, hogy megfelelő irányba halad az egész.
Kérlek ne haragudjatok.
Viszont nagyon örültem, hogy velem tartottatok ezen az 'úton', ahogy a szereplők egyre csak formálódtak, ahogy sodorta őket az ár, ahogy egyre több mindent megtudtunk róluk, és amíg (úgy tűnik) Brittany és Brian is megérett a feladatra, hogy közös élet elé nézzenek.

A "bejelentés" másik fele pedig: egy új történetbe kezdek. Régóta megfogalmazódott bennem ez a dolog, és egyre csak több ötletem lett hozzá, így - tádááá: Egy új történet vár Rátok drága olvasók! :)

Remélem örültök neki, és mindazonáltal nem hagytok majd fel az olvasással.
Köszönöm, hogy vagytok nekem, és neki is állok az írásnak :)

és vége a peace and love időnek. :D

szóval

Sziasztok :3

Nem akarsz eléggé - 24. fejezet

Naaa, két kommentáló. Mivel motiválhatnálak Titeket, drága olvasók? Szerintem sokan fel se fogjátok, hogy mennyit jelent pár pozitív visszajelzés az írónak...

*****

Brian

....

- Azt, hogy tudnod kell valamit, mielőtt még bármit is megbeszélünk - mondta.

Hátradőltem a boxban, összekulcsoltam a kezemet az ölemben és vártam.

- Nos, hallgatlak.

Fogalmam se volt, hogy mi várhat rám.

- Nézd, én nem akarok többé hazugságban élni, jó? Nem akarok titkolózni előtted, igazából senki más előtt, mert egyszerűen én ezt így nem bírom. Ígérd meg, hogy meghallgatsz, és nem akadsz ki.

Eddig a kezemet néztem, babráltam az ujjaimmal, de ennél muszáj volt a szemeibe néznem, és kibukott belőlem minden, amit eddig csak magamnak mertem bevallani.

- Nem hinném, hogy mondhatnál bármit is, ami változtatna az érzéseimen. Tudod jól, hogy én csak téged akarlak. Ezen senki és semmi nem változtathat.

Kezeimet felraktam az asztalra, és rátettem az enyémet az övére. Egy ideig nézte őket, elmosolyodott, majd zöld szemei összeszűkültek, és gyorsan visszahúzta a kezét.

- Úgy hiszem, tudom, hogy mit érzel irántam - mondta elpirulva - de ezt akkor is tudnod kell: Németországban nem volt senkim, legalábbis semmi komoly, mert végig csak rád gondoltam. Amióta hazajöttem, viszont találkoztam valakivel, aki nagyon összezavarta az érzéseimet, és már nem tudom, hogy mit is szeretnék igazán. Mielőtt válaszolsz, tudnod kell azt is, hogy ez a valaki az öcséd.

Meglepődni se volt időm, mert a pincér pont akkor ért a rendelésünkkel az asztalunkhoz. Lerakta elénk a kávét, megköszöntük automatikusan, majd mint a gépek, felemeltük a csészét és ittuk a forró italt, közben egy pillanatig se vettük le a tekintetünket a másikról. 

Az öcsém??? A saját öcsém?

- Miért ő? - tört fel belőlem az égető kérdés, de hangom nyugodtabb maradt a vártnál.

- Huh. Hát... azt hiszem, az ember az ilyesmit nem maga választja meg...

- Nem erre gondoltam, ezt én is tudom. De miért az öcsém?

Ez igazából egy költői kérdés volt. Én is tudtam, hogy nem tudatosan csinálta ezt. De mégis, pont az öcsémnek kell lennie a "vetélytársnak"?

Brittany

Kimondtam. Kimondtam, hogy Chris iránt is érzek valamit. Szegény Brian. Bevallja, hogy mit érez irántam, én pedig közlöm vele, hogy az öccse iránt is érzek valamit. Nem lennék a helyében. Igazából a sajátomban se nagyon szeretnék lenni most éppen, ha lenne választásom, de nincs.

Csak ültünk egymással szemben, ittuk a kávét, méregettük egymást, mondjuk valamit, vagy ne? Érdemes-e beszélnünk vagy sem?...

Szótlanul teltek a percek, már arra gondoltam, hogy lerakom az asztalra a kávém árát, és hazamegyek busszal, amikor Brian végre megszólalt.

- Mégis hogy akarsz dönteni?

Igen, Brittany, mégis hogy akarsz dönteni??!!

- Hmm. Brian. Én Németországban végig csak rád gondoltam. Most bevallottad nekem, hogy érzel valamit irántam... Nem gondolod, hogy erre vártam egész végig? Már több éve?... Igazából nevetséges vagyok, hogy ennyit vártam rád...

- Nem, nem vagy az. Egyáltalán nem vagy nevetséges. Inkább én vagyok az, mert nem láttam, mit vesztek azzal, hogy próbállak kirekeszteni az életemből, s mint látod nem is sikerült - mondta mosolyogva.

Így igaz. Úton útfélen egymásba botlottunk. Újra elkezdődött valami, aminek soha nem is lett vége.

- Szeretnék hazamenni - mondtam végül. 

- Rendben, fizetek és mehetünk is.

Figyeltem, ahogy fizet. Ahogy ott áll a kasszánál ez a magas, barna hajú, kék szemű férfi, akire mindig is vártam és vágytam. El sem tudtam képzelni, hogy érez valamit irántam... még mindig.

Beszálltunk az autóba és hazáig csak pár dologról beszéltünk, nagyon röviden. Zavarban voltunk mind a ketten.

Mikor közeledtünk a házunkhoz, nagyon ideges lettem. Lesz első csók? Randinak nevezhető ez egyáltalán? Ezer meg egy gondolat futott át az agyamon, ahogy bekanyarodott az utcánkba. Mikor megállt a házunk előtt és üresbe rakta az autót, majd behúzta a kéziféket és lehalkította a rádiót, majd csendben ültünk majd' egy percig. Feszültség volt a levegőben, pillangók a gyomromban.

- Tudom, hogy nem úgy sikerült ez az este, ahogy szerettük volna. Sajnálom.

- Ne, ne kérj elnézést. Csak elmondtad az igazságot, és én nem voltam felkészülve... Nem számítottam ilyesmire. Az igazat megvallva, hálásnak kéne lennem, hogy így tudtam meg az egészet, nem valami véletlen folytán.

Rám nézett, és én örökre el tudtam volna veszni azokban az azúrkék szemekben.

- Elkísérhetlek a kapuig?

- Örülnék neki - feleltem kislányos zavaromban.

Kiszálltunk az autóban és megcsapott a még nagyon hűvös, téli éjszaka szellője. Hajamat lágyan az arcomba fújta, ahogy megálltam a kapunk előtt, Briannel szemben.

- Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. Ez... sokat jelent, azt hiszem. Nem lehetett könnyű elmondani.

- Sajnálom.

- Ne kérj állandóan bocsánatot - mondta, miközben közelebb lépett, kezét gyengéden a tarkómra helyezte, majd közelebb húzott magához - el se tudod képzelni, mióta várok erre a pillanatra.

Forró lehelete perzselte a bőrömet, a gyomromban a pillangók rituális táncot jártak, a szívem pedig úgy dobogott, mintha nem lenne holnap, és ma még be kell hoznia a lemaradást.

Amikor ajka az ajkaimhoz ért, megszűnt a világ létezni. Egy rövid pillanatig tartott, de annál inkább azt az érzést hagyta bennem, hogy még többet akarjak. Most rajtam volt a sor, nyaka köré fontam a kezem, és visszahúztam. Ő kicsit erőszakosan a házunk falának tolt, majd a gyengéd csókokat egyre követelőzőbbek követték, amit én egyáltalán nem bántam. Keze a derekamról elkalandozott a fenekemre, majd a visszaúton kicsit feltolta a felsőmet, és a bőrömet fogta. Én a kezemmel a hajába túrtam, amit ő azzal jutalmazott, hogy elkezdte csókolni a nyakam. Minden egyes csókja után mintha bizsergett volna a bőröm, és számat egy gyenge sóhaj hagyta el. Ekkor ébredtem rá, hogy a házunk előtt állunk, és talán ez már túl messzire megy, rögtön így, az elején. Két csók között megpróbáltam kommunikálni vele, bár szívem szerint örökre így álltam volna ott.

- Brian...

Semmi reakció, ajka újra a számon. Próbáltam elfordítani a fejem, és gyengéden eltolni magamtól.

- Brian... talán... ezt nem itt, és nem most kéne.

Szemei mintha visszatértek volna e világra.

- Oh. Persze... a házatok előtt vagyunk.

- Öh. Igen... - feleltem - akkor...

- Akkor? - kérdezte mosolyogva.

Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, vagy mit reagáljak.

- Majd felhívlak! - hadartam gyorsan, és egy puszit nyomtan a szájára.

- O..oké.

- Nagyon jó. Jó éjt!

És már ott sem voltam. Mi volt ez? Miért menekültem hirtelen? Hiszen minden olyan tökéletes... volt? Csak nem megint Chris jutott az eszembe? Nem! Azt nem engedhetem.

*****

Huh. Végre megírtam a részt. Bocsi itt az utolsó részért, bár szerintem legtöbben nagyon is élveztétek... Nem szoktam ilyenekről írni, bár a való életben nyíltan beszélek ezekről a dolgokról, de azért leírni mégis más. 

Jaj és köszönöm az új feliratkozót. Olyan boldogságos nap volt ez, emiatt! Köszönöm!

Amúgy a részeknél a csillagok a megjegyzéseim és a történet között egy fiú nevet takarnak. Á-val kezdődik, kíváncsi vagyok, ki tudjátok-e találni... 

Igyekszem (viszonylag) gyorsan új részt hozni!

Puszi mindenkinek!

peace.and.love.

Nem akarsz eléggé - 23. fejezet

Nem kommentáltok :( ez nagyon demotiváló, és elszomorító. De tudjátok mit? Én azért szeretlek Titeket!

*****

Brittany 

Ott hagyott. Csak így. Szavai még mindig visszhangoztak a fejemben. "Lehet, hogy én nem a bátyám vagyok, de ő látszólag nem akar téged eléggé!". Jaj Istenkém. Lehetséges egyáltalán, hogy egy testvérpár tetsszen valakinek?

Ültem az autóban. A csend körülölelt teljesen annak ellenére, hogy az agyamban a fogaskerekek száz százalékon működtek. Vajon igaza van Chrisnek? Brian nem akar eléggé? Most mitévő legyek?

Brian

Végre szabad vagyok. Tudom, hogy rengetegszer elmondtam már, de hihetetlenül jó érzés úgy megtenni dolgokat, hogy nem kell aggódnom, vajon Sandy mit fog szólni. Viszont sürgősen ki kell találnom valamit, hogy hogyan férkőzhetnék újra Brittany bizalmába.
Chris szerint el kéne felejtenem. De hogy fejethetnék el valakit, akire éveken keresztül annyit gondoltam. A saját hülyeségem ragadta őt el tőlem és aztán újra visszakaptam őt. Pont most felejtsem el? Nevetséges. Küzdeni fogok, amíg lehet!
Napokig gondolkoztam 24 megállás nélkül, hogy mit tehetnék.
Jobb ötlet híján úgy döntöttem, hogy elhívom kávézni. Elvégre, ebben nincs semmi, és tényleg nem volt jobb ötletem.
Délután öt órát mutatott az óra, és úgy éreztem, itt az idő, nem halogathatom tovább. Tárcsáztam.
- Halló?
- Öhm. Szia, Brian vagyok... van 1 perced?
- Persze, mondd csak.
Hangja meglepően nyugodt volt.
- Lenne kedved egy kávéhoz? Mondjuk... úgy egy óra múlva?
A vonal túlsó végén síri csend. Oh-oh.
- Brittany?
- Igen, igen itt vagyok. Nem vagyok olyan biztos benne, hogy ez egy jó ötlet...
Francba. Hezitál. Valamit rosszul csináltam? De hiszen én csak kávézni hívtam!
- Na, csak egy kávé, beszélgetünk egy kicsit... Tisztázunk pár dolgot... természetesen a vendégem vagy...
Csak mondj már igent!!!! -tettem hozzá gondolatban.
- Hát... talán nem árt, ha kicsit kimozdulok itthonról.
IGEN! Erre vártam.
- Remek, akkor egy óra múlva érted megyek. Megfelel?
- Persze... Csörgess meg, ha itt vagy.
- Oké. Szia - még a hangom is mosolygott, ha ez lehetséges.
- Szia.
És megszakadt a vonal. Ennyire még nem izgultam telefonálás közben, soha azelőtt. Egyszer sem, amikor Sandyvel beszéltem.
Gyorsan felöltöztem, persze Annie rengeteget segített... a saját stylistom - legalábbis ő így szereti ilyenkor hívni magát.
Elfelejtettem mondani, hogy már február végén járunk, és pont melegfront van, tehát nem kellett olyan melegen öltöznöm.
Annie szerint a kék sál remekül kiemeli a kék szemem. Mondtam, hogy nekem mindegy, amíg Brittanynek tetszek, ő pedig biztosított róla, hogy remekül nézek ki.
Pontosan érkeztem, és megcsörgettem őt, amikor leállítottam az autót a házuk előtt. A rádióban pont egy Skillet szám szólt, amikor beszállt az autóba.

 

- Szia Brittany - köszöntötem mosolyogva.

- Szia Brian - mosolygott - hééé imádom ezt a számot.

Széles vigyor ült ki az arcára. Gyönyörűbb volt mint valaha.

- Én is nagyon szeretem.

- Na, és merre megyünk? - kérdezte lelkesen. Meglepően lelkesen.

Úgy gondoltam, hogy bemehetnénk a városba, valami nyugis kis kávézóba. Mit szólsz?

- Részemről oké.

Egész úton beszélgettünk, átlagos dolgokról, de beszélgettünk. Mesélt az iskolájáról, én az egyetemről, beszéltünk az időről. Sokat nevettünk, és remekül éreztük magunkat. Amikor úgy húsz perc után megérkeztünk a kávézóhoz, kiszálltunk az autóból, és végre szemügyre tudtam venni Brittanyt. Barna haja gyönyörűen körülölelte az arcát, a kabát rövid szabása pedig remekül kihangsúlyozta az alakját. Hihetetlen erős késztetést éreztem arra, hogy megfogjam a kezét, ahogy egymás mellett haladtunk az ajtó felé. Kinyitottam neki az ajtót, majd vicces, udvarias kézmozdulattal mutattam, hogy lépjen be. Kuncogott egyet, majd besétált a házba, én pedig utána. Leültünk egy boxba az ablak mellé, bár már sötét volt, és nem nagyon lehetett semmit se látni.
Jött a pincér, és megkaptuk az itallapot. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy feltűnően nézte Brittanyt és hibátlan mosolyt villantott rá, amikor a kezébe adta a menüt, de hátradőlve nyugtáztam, hogy ez Brittanynek fel se tűnt, mert már hozzám is fordult, és kérdezte, hogy miről szeretnék beszélni.
- Nos...- kezdtem - huh, hát nem is tudom, hogy hogyan fogalmazzak. Gondolom nem mondok újat neked, ha azt mondom, hogy nagyon tetszel, sőt - pirultam el kicsit - talán még annál is többet érzek irántad... és tisztában vagyok vele, hogy elcsesztem, nem is kicsit, de szeretném, ha tiszta lappal indítanánk újra...

- Tényleg elcseszted... - vágott a szavamba - miattad mentem ki Németországba, bár ezt tudod. Jól megnehezítetted az életemet a kis barátnőddel.

- Nézd, Sandy meg én szakítottunk, nincs már olyan, hogy a 'kis barátnőm'. Ennyi, finito.

Vártam a reakcióját. A szemembe nézett, hazugság után kutatott, majd feladta. Hátradőlt, és mielőtt újra megszólalt pont jött a pincér, hogy felvegye a rendelést.

- Én egy Latte Macchiatot kérek, mogyoró sziruppal. 

- Én pedig egy hosszú feketét - mondtam kiszáradt torokkal. Kíváncsi voltam, hogy mit szeretett volna mondani, mielőtt félbeszakítottak minket.

- Mit szerettél volna mondani? - kérdeztem végül, mivel már türelmetlen voltam.

- Azt, hogy tudnod kell valamit, mielőtt még bármit is megbeszélünk...

*****

Na, vajon elmondja Brittany, hogy mi történt közte, és Chris között? 

Kommentáljatok, hogy szerintetek mi fog történni :)

Boldog január 17.ét! Mindjárt hétvége!! :)

PeaceAndLove <3

B.