Naaa, két kommentáló. Mivel motiválhatnálak Titeket, drága olvasók? Szerintem sokan fel se fogjátok, hogy mennyit jelent pár pozitív visszajelzés az írónak...
*****
Brian
....
- Azt, hogy tudnod kell valamit, mielőtt még bármit is megbeszélünk - mondta.
Hátradőltem a boxban, összekulcsoltam a kezemet az ölemben és vártam.
- Nos, hallgatlak.
Fogalmam se volt, hogy mi várhat rám.
- Nézd, én nem akarok többé hazugságban élni, jó? Nem akarok titkolózni előtted, igazából senki más előtt, mert egyszerűen én ezt így nem bírom. Ígérd meg, hogy meghallgatsz, és nem akadsz ki.
Eddig a kezemet néztem, babráltam az ujjaimmal, de ennél muszáj volt a szemeibe néznem, és kibukott belőlem minden, amit eddig csak magamnak mertem bevallani.
- Nem hinném, hogy mondhatnál bármit is, ami változtatna az érzéseimen. Tudod jól, hogy én csak téged akarlak. Ezen senki és semmi nem változtathat.
Kezeimet felraktam az asztalra, és rátettem az enyémet az övére. Egy ideig nézte őket, elmosolyodott, majd zöld szemei összeszűkültek, és gyorsan visszahúzta a kezét.
- Úgy hiszem, tudom, hogy mit érzel irántam - mondta elpirulva - de ezt akkor is tudnod kell: Németországban nem volt senkim, legalábbis semmi komoly, mert végig csak rád gondoltam. Amióta hazajöttem, viszont találkoztam valakivel, aki nagyon összezavarta az érzéseimet, és már nem tudom, hogy mit is szeretnék igazán. Mielőtt válaszolsz, tudnod kell azt is, hogy ez a valaki az öcséd.
Meglepődni se volt időm, mert a pincér pont akkor ért a rendelésünkkel az asztalunkhoz. Lerakta elénk a kávét, megköszöntük automatikusan, majd mint a gépek, felemeltük a csészét és ittuk a forró italt, közben egy pillanatig se vettük le a tekintetünket a másikról.
Az öcsém??? A saját öcsém?
- Miért ő? - tört fel belőlem az égető kérdés, de hangom nyugodtabb maradt a vártnál.
- Huh. Hát... azt hiszem, az ember az ilyesmit nem maga választja meg...
- Nem erre gondoltam, ezt én is tudom. De miért az öcsém?
Ez igazából egy költői kérdés volt. Én is tudtam, hogy nem tudatosan csinálta ezt. De mégis, pont az öcsémnek kell lennie a "vetélytársnak"?
Brittany
Kimondtam. Kimondtam, hogy Chris iránt is érzek valamit. Szegény Brian. Bevallja, hogy mit érez irántam, én pedig közlöm vele, hogy az öccse iránt is érzek valamit. Nem lennék a helyében. Igazából a sajátomban se nagyon szeretnék lenni most éppen, ha lenne választásom, de nincs.
Csak ültünk egymással szemben, ittuk a kávét, méregettük egymást, mondjuk valamit, vagy ne? Érdemes-e beszélnünk vagy sem?...
Szótlanul teltek a percek, már arra gondoltam, hogy lerakom az asztalra a kávém árát, és hazamegyek busszal, amikor Brian végre megszólalt.
- Mégis hogy akarsz dönteni?
Igen, Brittany, mégis hogy akarsz dönteni??!!
- Hmm. Brian. Én Németországban végig csak rád gondoltam. Most bevallottad nekem, hogy érzel valamit irántam... Nem gondolod, hogy erre vártam egész végig? Már több éve?... Igazából nevetséges vagyok, hogy ennyit vártam rád...
- Nem, nem vagy az. Egyáltalán nem vagy nevetséges. Inkább én vagyok az, mert nem láttam, mit vesztek azzal, hogy próbállak kirekeszteni az életemből, s mint látod nem is sikerült - mondta mosolyogva.
Így igaz. Úton útfélen egymásba botlottunk. Újra elkezdődött valami, aminek soha nem is lett vége.
- Szeretnék hazamenni - mondtam végül.
- Rendben, fizetek és mehetünk is.
Figyeltem, ahogy fizet. Ahogy ott áll a kasszánál ez a magas, barna hajú, kék szemű férfi, akire mindig is vártam és vágytam. El sem tudtam képzelni, hogy érez valamit irántam... még mindig.
Beszálltunk az autóba és hazáig csak pár dologról beszéltünk, nagyon röviden. Zavarban voltunk mind a ketten.
Mikor közeledtünk a házunkhoz, nagyon ideges lettem. Lesz első csók? Randinak nevezhető ez egyáltalán? Ezer meg egy gondolat futott át az agyamon, ahogy bekanyarodott az utcánkba. Mikor megállt a házunk előtt és üresbe rakta az autót, majd behúzta a kéziféket és lehalkította a rádiót, majd csendben ültünk majd' egy percig. Feszültség volt a levegőben, pillangók a gyomromban.
- Tudom, hogy nem úgy sikerült ez az este, ahogy szerettük volna. Sajnálom.
- Ne, ne kérj elnézést. Csak elmondtad az igazságot, és én nem voltam felkészülve... Nem számítottam ilyesmire. Az igazat megvallva, hálásnak kéne lennem, hogy így tudtam meg az egészet, nem valami véletlen folytán.
Rám nézett, és én örökre el tudtam volna veszni azokban az azúrkék szemekben.
- Elkísérhetlek a kapuig?
- Örülnék neki - feleltem kislányos zavaromban.
Kiszálltunk az autóban és megcsapott a még nagyon hűvös, téli éjszaka szellője. Hajamat lágyan az arcomba fújta, ahogy megálltam a kapunk előtt, Briannel szemben.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. Ez... sokat jelent, azt hiszem. Nem lehetett könnyű elmondani.
- Sajnálom.
- Ne kérj állandóan bocsánatot - mondta, miközben közelebb lépett, kezét gyengéden a tarkómra helyezte, majd közelebb húzott magához - el se tudod képzelni, mióta várok erre a pillanatra.
Forró lehelete perzselte a bőrömet, a gyomromban a pillangók rituális táncot jártak, a szívem pedig úgy dobogott, mintha nem lenne holnap, és ma még be kell hoznia a lemaradást.
Amikor ajka az ajkaimhoz ért, megszűnt a világ létezni. Egy rövid pillanatig tartott, de annál inkább azt az érzést hagyta bennem, hogy még többet akarjak. Most rajtam volt a sor, nyaka köré fontam a kezem, és visszahúztam. Ő kicsit erőszakosan a házunk falának tolt, majd a gyengéd csókokat egyre követelőzőbbek követték, amit én egyáltalán nem bántam. Keze a derekamról elkalandozott a fenekemre, majd a visszaúton kicsit feltolta a felsőmet, és a bőrömet fogta. Én a kezemmel a hajába túrtam, amit ő azzal jutalmazott, hogy elkezdte csókolni a nyakam. Minden egyes csókja után mintha bizsergett volna a bőröm, és számat egy gyenge sóhaj hagyta el. Ekkor ébredtem rá, hogy a házunk előtt állunk, és talán ez már túl messzire megy, rögtön így, az elején. Két csók között megpróbáltam kommunikálni vele, bár szívem szerint örökre így álltam volna ott.
- Brian...
Semmi reakció, ajka újra a számon. Próbáltam elfordítani a fejem, és gyengéden eltolni magamtól.
- Brian... talán... ezt nem itt, és nem most kéne.
Szemei mintha visszatértek volna e világra.
- Oh. Persze... a házatok előtt vagyunk.
- Öh. Igen... - feleltem - akkor...
- Akkor? - kérdezte mosolyogva.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, vagy mit reagáljak.
- Majd felhívlak! - hadartam gyorsan, és egy puszit nyomtan a szájára.
- O..oké.
- Nagyon jó. Jó éjt!
És már ott sem voltam. Mi volt ez? Miért menekültem hirtelen? Hiszen minden olyan tökéletes... volt? Csak nem megint Chris jutott az eszembe? Nem! Azt nem engedhetem.
*****
Huh. Végre megírtam a részt. Bocsi itt az utolsó részért, bár szerintem legtöbben nagyon is élveztétek... Nem szoktam ilyenekről írni, bár a való életben nyíltan beszélek ezekről a dolgokról, de azért leírni mégis más.
Jaj és köszönöm az új feliratkozót. Olyan boldogságos nap volt ez, emiatt! Köszönöm!
Amúgy a részeknél a csillagok a megjegyzéseim és a történet között egy fiú nevet takarnak. Á-val kezdődik, kíváncsi vagyok, ki tudjátok-e találni...
Igyekszem (viszonylag) gyorsan új részt hozni!
Puszi mindenkinek!
peace.and.love.
